Nostalgie Ferien Bauernhof Czinki

Romantischer Ferien Bauernhof im Landschaftspark Pannonhát, Nähe Plattensee, West-Ungarn

Ortrun und László Czinki, H 8756 Kisrécse Kendli (Sándormajor) Ungarn
Tel.: 0036 93 371 471; 0036 20 553 8012; e-mail: czinki@ferienhofczinki.hu; Facebook

Ein Bauernhof für ganz tolle Ferien auf einem der schönsten Ferienhöfe in Europa

Seit 1997 mehrere tausend zufriedene und meist wiederkehrende Familien und Gäste

Lászlós Texte

 

Czinki László

2017.02.09

Der Bergmann kam wieder

 

Vater habe ich meist nur Sonntags gesehen. Sonst hat er auf den Feldern gearbeitet, oder er „polierte” die Fußböden der Bürokratietempel in Palin oder Kanizsa. An den Sonntagen jedoch durfte ich seine Gesellschaft reichlich auskosten. Vormittags gingen wir zusammen in die Kirche und gegen 12 Uhr von dort zurück, so etwa vier Kilometer in jede Richtung. Auf dem Rückweg beeilten wir uns nicht mehr, so gab es reichlich Zeit für Gespräche; doch wir verstanden uns auch ohne Worte. Vater erzählte viel von der Natur, kannte fast jeden Obstbaum unterwegs, denn viele von ihnen hat er selbst veredelt; er war Meister auch in dieser Zunft. Er war beliebt, hatte für jeden ein gutes Wort, auch deshalb wurde er sehr geschätzt.

Nach dem Mittagessen beäugten wir die aufsprießende Saat auf den Feldern und gingen weiter in den Wald, im Frühjahr um Maiglöckchen zu pflücken für Mutter und im Sommer sammelten wir Pilze für den Kochtopf. Regelmäßig besuchten wir auch meinen Lieblingsort an der Goldbachquelle.

Dies war ein wunderschöner Ort im Schoß einer tiefen Schlucht. Kristallklares Wasser strömte aus einer runden Öffnung am Fuße des Hanges und floß weiter in ein mit Vergissmeinnicht übersätes, von herumhüpfenden, quakenden Fröschen besiedeltes, von wild durcheinander flatternden Vögeln und vielen sonstigen kleinen Kreaturen bevölkertes sumpfiges Gelände. Dieser war einer der seltenen Orte der Ewigkeit, die Geschichte von Jahrhunderten türmte sich hier auf.

Großvater warnte uns Kinder immer wieder, daß wir auf keinen Fall diesen Todesgrund betreten dürften, sonst versänken wir und keiner könnte uns mehr rettten. Auch er selbst erlebte schon einmal einen, für ihn heute noch als Alptraum erscheinenden, Fall; lediglich ein Weidenzweig, den er noch im letzten Moment erreichen konnte, rettete ihm das Leben.

Trotz Großvaters Mahnungen mochte ich es sehr hier zu Verweilen; dieser Ort verzauberte mich buchstäblich. Mit Genuss schlürfte ich das glasklare Wasser der Quelle und bewunderte die Drehbewegungen von Vaters, aus einfachen Weidenästen mit dem Taschenmesser gefertigten, Wasserrad. Stunden hätte ich hier verbringen können, wenn Vater nicht hätte nach Hause eilen müssen zu unseren Tieren.

Aber auch dieses Erlebnis übertraf der unvergeßliche, einmalige Zauber der Quelle. Während das sprudelnde Quellwasser sich zu einem bedächtig fließenden Bächlein wandelte, Wurden kleine glitzernde gelbe Plättchen wurden sichtbar auf der Sohle des schmalen Wasserstromes; Gold, sagte Vater. Vor Jahren war ein Bergmann hier gewesen, auch der bezeugte, daß die Teilchen pures Gold seien. Der Bergmann versprach zurückzukommen, doch dies geschah bis heute nicht, so Vater.

Ich nahm mir damals vor den Schatz selbst zu heben, wenn ich groß bin und der Bergmann noch nicht wiedergekommen sein sollte, und das Gold unter den Armen zu verteilen, denn von denen gab es viele in unserer Gegend.

Als ich aber als Erwachsener wiederkam, erwartete mich lediglich ein, aus einem verrosteten Eisenrohr rrieselndes Rinnsal; von den glitzernden Teilchen gab es keine Spur mehr. Auch der geheimnisvolle Sumpf war verschwunden, mit ihm auch die hüpfenden, schleichenden und in der Luft turnenden Kreaturen. An Stelle des Paradieses kündigten seine zerfurchten Überreste, zusammen mit künstlichen Dämmen und einer zusammengepfuschten Steinbrockenwand an, daß der Bergmann wiedergekommen war.

A bányász visszatér

 

Apát többnyire csak vasárnap láttam, máskor a földeken dolgozott, vagy a hivatalok, a bürokrácia templomainak padlóját taposta Palinban, vagy Kanizsán. Vasárnap viszont bőven élvezhettem társaságát. Délelőtt együtt mentünk templomba, és onnan vissza dél körül úgy négy kilométer hosszan mindkét irányban. Hazafelé már nem siettünk, így bőven jutott alkalom társalgásra, de szó nélkül is megértettük egymást. Sokat mesélt a természetről, ismert majdnem minden gyümölcsfát útközben, hiszen sokakat közülük maga nemesített, mert ennek is mestere volt ő a környéken. Mindenki szerette, és mindenki számára tartogatott egy jó szót tarsolyában; ezért is becsülték.

Ebéd után többnyire a serkenő vetéseket szemléltük a mezőn, vagy tovább mentünk az erdőbe, tavasszal gyöngyvirágot szedni anyának, nyáron pedig gombát kerestünk a fazékba. Meg hát az én kedvenc helyemnek, az aranyforrásnál is tiszteletünket tettük minden alkalommal.

Gyönyörű hely volt ez, egy mély szurdok öblében. Kristálytiszta víz ömlött egy kerek nyílásból a hegyoldal talpán és folyt tovább egy nefelejccsel borított, ugráló és brekegő békákkal, repkedő madarakkal és más apró lényekkel benépesült mocsaras területre. Az örökkévalóság egyik ritka helyszíne volt ez, évszázadok története halmozódott itt fel. Nagyapám többször is intett bennünket gyerekeket, nehogy véletlenül is rálépjünk erre az ingoványos halálföldre, mert ott menthetetlenül elsüllyedünk. Maga is megélt egyszer egy, számára még mindig rémálomnak tűnő esetet, csupán egy zsenge fűzfaág, amelyet az utolsó pillanatban még sikerült elérnie, mentette meg életét.

Mindennek tudtában is szerettem ott lenni. Ez a hely valahogy különös varázzsal hatott rám. Élvezettel szürcsöltem a forrás markomba gyűjtött kristálytiszta vízéből, és megbámultam apám, néhány bicskavágással egy egyszerű fűzfaágból készített vízkerekének forgását. Órák sokaságát is el tudtam volna tölteni itt, ha apának nem kellett volna mindig hazasietnie az állatokhoz.

De ezt az élményt is felülmúlta a forrás egyedülálló felejthetetlen csodálatossága. Miközben a hempergő forrásvíz egy higgadt patakocskává szelídült apró, villogó, sárga szemcsék váltak láthatóvá a keskeny vízfolyás medrének fenekén; arany mondta apám. Évekkel ezelőtt járt itt egy bányász, ő is vallotta, hogy a részecskék színaranyból lennének. A bányász megígérte, hogy visszajön, de ez máig még nem történt meg, így apám.

Én akkor megfogadtam magamnak, hogy ha a bányász nem jön el, én magam bányászom ki a kincset, ha nagy leszek és szétosztom a szegények között, mert ezekből jócskán van a környéken. De amire felnőttem, és visszajöttem, már csak egy rozsdás vascsőből csordogáló vízfolyás fogadott, a csillogó szemcséknek nyoma sem volt már. A rejtélyes mocsár is eltűnt meg az a sok színes, az avarban csúszó – mászó és levegőben tornászó lény is. Helyette a volt paradicsom siralmas maradékai, hozzá mesterséges gátak és egy összetákolt kőfal jelezték, hogy a bányász visszatért.

Czinki László

2017.05.02

Die Feder-Maus

 

Das Schicksal brachte es mit sich, dass die jüngste Tochter meiner Großeltern ins Heiratsalter geriet, war also reif zum „Verkauf”, wie man dies damals zu sagen pflegte. Diese Nachricht verbreitete sich rasch in unserer Gegend und erreichte auch die Ohren eines ungewöhnlichen jungen Mannes.

Er war ein Tausendsassa; er konnte schier alles, reparierte was kaputt war, verpasste meinem Schlitten stählerne Kufen und er hatte ein Motorrad, als Einziger weit und breit.

Er war aber nicht nur auf technischem Gebiet ein König, sondern auch in der Gesellschaft. Er lachte gerne und brachte auch andere zum Lachen. Wir Kinder verehrten ihn wie einen Heiligen, verziehen ihm sogar, daß er unsere Lieblingstante entführen wollte. An Sonntagnachmittagen schauten wir ungeduldig in die Richtung, aus der er mit seinem Töff-Töff regelmäßig aufzutauchen pflegte.

Er versäumte es nie uns ein kleines Geschenk mitzubringen. Auf dem Rücksitz seines Gefährtes zu sitzen war für uns ein Gefühl des Stolzes und noch mehr galt dies, wenn sich Kinder aus der Nachbarschaft mit der Zuschauerrolle begnügen mussten.

Eines Tages – es war Winter und es schneite entsetzlich – versammelte sich bei uns die Nachbarschaft zum Federzupfen, einer jährlich wiederkehrenden, sowohl unterhaltsamen, als auch nützlichen Beschäftigung, bei der die geschmeidigen Daunen von den harten Federkielen der im Sommer gesammelten Geflügelfedern getrennt wurden. Unsere Tante sollte ja mit kuscheligem Daunen gefüllten Bettzeug ausstaffiert in ihre neue Heimat irgendwo in der großen Welt, verabschiedet werden.

Das Federzupfen war ein Privileg der Frauen. Sie taten es sitzend um einem großen Tisch in der Mitte eines dafür leer geräumten Raumes; die Männer spielten derweil Karten am „Katzentisch” in einer der Ecken des Raumes. Die Federn fielen beim Schlachten von Hühnern quasi als Abfall an, wurden in Säcken aufbewahrt und am Tag des Zupfens auf dem Tisch aufgehäuft.

Ungeschriebenes Gesetz war es beim Federzupfen, dass Witze und andere Lachen auslösende Geschichten nicht erzählt werden durften, damit die Federn nicht aufgewirbelt würden und den Raum in ein, einer tosenden Winterlandschaft gleichenden, Kunstgebilde verwandeln würden, infolge des aus vielen Mündern gleichzeitig austretenden Luftstromes.

An jenem Abend klappte es auch alles reibungslos bis die Eingangstür plötzlich aufging und eine schneebedeckte Gestalt in den Raum trat. Wir Kinder dachten an ein Gespenst, es könnte aber auch der Nikolaus oder der Weihnachtsmann sein. Der Ankommende sagte kein Wort, nicht einmal ein „guten Abend” – Gruß verließ seine Lippen. Statt dessen bewegte er sich zum mit Federn vollgepackten Tisch. Danach griff er in seine Manteltasche, holte einen undefinierbaren Gegenstand heraus, den er unter stummen Staunen der Anwesenden am Rande des Federhaufens plazierte, bevor er seine Hand wieder in die Tasche steckte.

Ein fremdartig klingendes Summen setzte sich daraufhin aus der Richtung des unbekannten Gegenstandes ein mielőtt dieser unter dem Federhaufen verschwand. Danach begann der Federberg sich zu heben und zu senken, was ein entsetzliches Schreien unter den Frauen auslöste. Rufe hallten durch den Raum, begleitet vom furchterregenden Gekreische und von lauten Hilferufen. Dies alles, und die heftige Atmungstätigkeit wirbelte die Federn wild durch den Raum. Kaum war jemand mehr zu erkennen, so dicht war die Federwolke in der Luft. Auch der Unbekannte sah aus wie ein gestrandeter Schwan, seine schneebedeckte Bekleidung zog die wild gewordenen Federn, wie ein Magnet an.

Erst nach einiger Zeit beruhigte sich die Lage etwas. Einige Anwesende versuchten die eingeatmeten Federn wieder herauszuhusten, andere kämpften um die Zwischenräume ihrer mehrlagigen Winterbekleidung federfrei zu bekommen.

Endlich lüftete sich auch das Geheimnis um den Täter. Unser Tausendsassa schaffte es mit Hilfe einer aufziehbaren Kunstmaus, die er am Federzupftisch in die Freiheit entlassen hat, abermals die Aufmerksamkeit seiner Umgebung auf sich zu lenken. Dies brachte ihm trotz der nicht ganz angenehmen Überraschung, weitere Sympathien ein. Damit wurde der Weg zur endgültigen Entführung unserer Tante frei. Diese fand im darauffolgenden Sommer auch statt.

Irgendwie tut es mir Leid, dass ähnliche Charaktere mir heutzutage nicht mehr über den Weg laufen, geschweige denn mit dem Motorrad fahren.

A toll-egér

 

A sors úgy hozta, hogy nagyszüleim legifjabb leánya esküvői korba került; lett tehát eladóvá, mint ahogy ezt az állapotot abban az időben említeni szokták. E hír gyorsan körülfutotta környékünket és egy rendkívüli fiatalember füléhez is eljutott.

Ő egy ezermester volt, mindenhez értett; megjavított mindent, ami elromlott, még az én szánkómat is ellátta vastalppal és volt egy motorkerékpárja is, egyedülálló volt ezzel a környéken.

A fiatalember nem csak műszaki téren volt király, hanem társaságban is. Előszeretettel nevetett, és nevetésre bírta környezetét is. Mi, gyerekek imádtuk őt mint egy szentet, még azt is megbocsájtottuk neki, hogy a kedvenc nagynénénk elcsábítását tervezte. Vasárnap délutánonként türelmetlenül tekintettünk abba az irányba, amelyikből ő a töfögőjével szokott rendszeresen felbukkanni.

Meglepetések sokaságát éltük át vele, és soha nem feledkezett meg egy kis ajándékról számunkra. Felejthetetlen érzés volt motorja hátsó ülésén ülni kimondottan akkor, amikor a szomszéd gyerekeknek a nézőközönség szerepével kellett megelégedniük.

Egy bizonyos napon -tél volt és erősen havazott- összegyűlt nálunk tollfosztásra a szomszédság, egy évente visszatérő, ugyanúgy szórakoztató, mint ahogyan hasznos tevékenységre, amely a baromfitoll bársonyos pelyheinek leválasztását (fosztását) célozta meg a toll kemény gerincétől. Szeretett nagynénénket lágy pelyhekkel töltött ágyneművel akartuk búcsúztatni új hazájába, valahova a nagyvilágba.

A tollfosztás a nők dolga volt. Egy nagy asztal körül ülve végezték ezt egy helyiségben, amelyet előtte erre a célra ürítettek ki. A férfiak kártyáztak egy sarokban egy kisebb asztal mellett. A toll mint mellékanyag a nyár folyamán gyűlt össze, tyúkvágások alkalmával; zsákokban tárolták mielőtt halmokat alkotva a tollfosztás asztalára helyezték.

Egy íratlan törvény szerint tollfosztásoknál tiltva volt a nevetés és minden nevetést ingerlő történet elmondása is, nehogy a tollak felkavarogjanak, és a helyiség légterében tébolygó, egy téli tájra emlékeztető alkotást teremtsenek a sok szájból egyidejűleg kiömlő heves lélegzés hatására.

Ezen a bizonyos estén minden a legnagyobb rendben zajlott, mielőtt a bejárati ajtó hirtelen kinyílt és egy vastag hóréteggel borított alak tette be lábát. Mi, gyerekek egy szellemre gondoltunk vagy Mikulásra, de a lény lehetett volna maga a Kisjézus is.

A hívatlan vendég nem szólt egy szót sem, még egy „jó estét”- köszöntés sem hagyta el ajkát. Ehelyett odalépett a tollal terített asztalhoz, aztán a kabátja zsebébe nyúlt, és onnan valami számunkra azonosíthatatlan tárgyat vett ki, és a jelenlévők szótlan bámulása mellett a tollkupac széle közelében az asztalra helyezte; mielőtt a kezét visszavonta volna.

Aztán egy addig ismeretlen zúgás vette kezdetét az odahelyezett tárgy irányából, mialatt ez eltűnt a tollhalom alatt, akár egy félénk egér. Ezt követően a tolltömeg mozogni kezdett, emelkedni és aztán süllyedni, mely egy szörnyű sikítás sorozatát váltotta ki az asszonyok táborában. Hangos kiabálás töltötte be a helyiséget segítséghívások és sírások kíséretében. Mindez és a teremben lévők gyors lélegzése olyannyira felkavarta a tollbuckát, hogy már alig volt valaki felismerhető a teremben. Maga az ismeretlen is mint egy partra sodort hattyú nézett ki; hóval borított ruházata mágnesszerűen vonzotta a megvadult pelyheket.

Csak egy bizonyos idő eltelte után csillapodtak a kedélyek. Néhányan erőltetett köhögés segítségével kísérelték meg a belélegzett pelyhek eltávolítását torkukból, mások a pelyhek felcsipegetésével foglalkoztak többrétegű téli ruházatuk rejtekhelyei környékről.

Végre az elkövető kiléte is napvilágra került. Ezermesterünk egy újabb tréfával hívta fel a figyelmet magára: ez alkalommal egy felhúzható műegérrel, mely a tollhalomba eresztése után a már ismert ijedséget keltette. Fellépésével, a nem minden szempontból örvendetes meglepetése ellenére is, további rokonszenvet aratott a jelenlévők körében. Ezzel elgördült nagynénénk végleges elcsábításának utolsó akadálya is, és egyenes úton vezetett kettőjük házasságába.

Valahogy sajnálom, hogy hasonló karakterek manapság már alig érintik utamat és motorkerékpárral egyáltalán nem.

Czinki László

2017.06.23

Dödi

 

Es war Nikolaustag als ein ausgesetzter junger Hund unsere Gartentür inspizierte. Er hatte Glück, daß meine Frau ihn zuerst bemerkte, denn ich hätte ihn sicherlich davongejagt. Das Frauenherz aber öffnete spontan die Tür und der Hund wurde damit Familienmitglied, bevor ich von seiner Existenz überhaupt erfuhr.

Schnelldusche, Streicheln und füttern folgten auf den Fuß und danach auch die Namensvergabe. Auch diese Aktion gestaltete sich problemlos.

Dödi sollte er heißen, sagte meine Frau, denn er sieht aus wie eine zu groß geratene Dödölle, eine schlichte, knödelartige Kartoffel-Mehl-Speise unserer Gegend. Früher war Dödölle ein „Einfache-Leute-Gericht”, heute hingegen wird er als Delikatesse angesehen. Mancher nimmt sogar längere Anfahrt in Kauf um in den Genuß von Dödölle zu kommen.

Spannend stellte sich die Frage, wie Dödi sich mit unseren altgedienten Hündinnen Bella und Sissi vertragen wird, bzw. wie diese ihn empfangen werden? Werden sie ihn überhaupt akzeptieren?

Bereits die erste Begegnung war von nur mäßigem Erfolg. Sie war abwartend und abtastend. Sobald Dödi sich den Beiden näherte gab es eingezogene Schwänze, Knurren, Quitschen und gelegentlich auch Kläffen. Offensichtlich wurden da wichtige territorialen Rechte verletzt, was zu sanktionieren galt.

Solche „Bis hierher und nicht weiter”- Mahnungen waren Dödi wohl nicht bekannt; er konnte sie zumindest noch nicht einordnen. Er verstand nicht warum die Anderen ihn misstrauisch begegneten und versuchte immer wieder die Eine oder die Andere zum Spielen zu bewegen. Doch die Eingesessenen blieben bei ihrer Überzeugung: „wir bestimmen, was auf diesem Fleckchen Erde geschieht”.

Dödi lernte jedoch schnell, wurde vorsichtiger, aber auch voluminöser. Mit seinem Gewicht erhöhte sich auch das Konfliktpotential mit Bella und Sissi, Erst seine Verbannung auf den Bauernhof, einige Häuser weiter, löste das Problem; vorerst.

Auf dem Bauernhof geben die Platzhunde Pogi und Tina die Richtung vor. Auch sie zeigten Dödi seine Grenzen auf, was für ihn eine weitere Enttäuschung bedeutete. Er bekam auch mal ihre Zähne zu sehen und oft musste er sich mittels Demutsgestik aus der Affäre retten.

Somit war auch auf dem Bauernhof das Leben für Dödi nicht leicht. Er spielte gerne, wozu seine Kollegen nicht immer aufgelegt waren. Als Ersatz entdeckte Dödi unsere dort wohnende Gäste, denen er fort an seine überschwängliche Liebe zeigte.

Er leckte und schubste sie und sprang auf Groß und Klein, was nicht immer zu Wohlgefallen führte. Der letzte Fall ereignete sich erst vor wenigen Tagen bei dem ein älterer Gast sogar stolperte, Gott sei Dank ohne Folgen. Danach musste Dödi auf dem kürzesten Weg wieder zu Bella und Sissi zurück.

Dödi ließ aber auch andere Missetaten in sein Stammbuch schreiben, nämlich Bisse an Gegenständen aller Art; seine mächtigen Milchzähne wollten das so. Zu seinen Opfern zählen Fußabstreifer, diverse Bälle, Plastikflaschen, hölzerne Werkzeugstiele, Handschuhe, Wischlappen, Pantoffeln, Weinstöcke, Wasserschläuche und so manch Anderes mehr.

Doch solchen Schandtaten trotz wird Dödi immer noch über Alles geliebt und dies nicht nur von uns, sondern auch von unseren Gästen und insbesondere ihren Kindern. Ob das nicht einmal in eine heimliche Entführung mündet, über Nacht und während wir von einem lieben und braven Dödi träumen?

Dödi

 

Mikulás napját ünnepeltük, amikor egy kóborló kölyökkutya kertajtónkat szemlélgette. Szerencséje volt, hogy nem én, hanem feleségem talált rá; én bizonyára elzavartam volna. Nejem, a jószívű teremtés viszont beengedte és így a kutya már családtag lett, mielőtt én létezéséről egyáltalán tudomást szerezhettem.

Fürdetés, simogatás és etetés következett és szinte egyidejűleg a névadás. Ez a művelet se ütközött különösebb akadályba.

Dödinek fogjuk hívni, mondja nejem, hisz úgy néz ki mint egy túl nagyra sikerült dödölle. Dödölle az nem más, mint a környékünk lisztből és krumpliból készített, gombócra emlékeztető egyszrü eledele. Korábban a szegények tápláléka volt, manapság pedig mint delikateszt tartják számon. Némelyik rajongója még hosszabb utazást is vállal, hogy kedvenc eledelét élvezhesse.

A fenti “Isten hozott” fogadás és az első “honosítási” műveletek után izgultan vártuk, hogy vajon Bella és Sissi, “őshonos” kutyáink hogyan fogadják Dödit; tűrni fogják őt egyáltalán?

Már az első találkozásuk is balsikernek tűnt; puhatolás és várakozás kísérte ezt. Bella és Sissi behúzott farokkal fogadták Dödi közeledését, morogtak, csikorgatták fogaikat és néha még ugattak is irányába. Látható volt, hogy területi jogok sérültek, melyeket ellensúlyozni kellett.

Az ilyen, “eddig és nem tovább” figyelmeztetések ismeretlenek lehettek Dödi számára, legalább is addig, amig ő társai reakcióit nem tudta kellően rendezni fiatal agyában. Dödi nem volt képes megérteni, hogy a két háborgó miért is gyanakodik, ráfelül még játszani se akarnak vele. Dödi ennek ellenére újra és újra megpróbálta futkározásra késztetni hol az egyiket, hol a másikat. Ők viszont maradtak azon meggyőződésük mellett, hogy ezen az udvaron továbbra is az ő ízlésük szerint történnek a dolgok.

Dödi gyorsan tanúlt, körültekintőbb lett, de terjedelmesebb is. Gyarapodó súlyával szaporodtak konfliktusai és ezek mértéke is. Ezt a problémát csak a közeli parasztudvarunkra történő számüzetése oldhatta fel; legalább is egyenlőre.

Dödi újdonsült hazájában Pogi és Tina adták meg a menetirányt és tűzték ki Dödis akcióinak határait, ami számára egy további csalódást jelentett. Néha fogaikat is villogtatták, amire Dödinek alázatos magatartással kellet reagálnia.

Dödi élete tehát a parasztudvaron sem lett rózsásabb. Szívesen játszott volna, de
ehhez kollégái nem voltak mindig hajlandók. Cserében viszont felfedezte ott lakó vendégeinket, akiket túlzottan szívélyes magatartásával zaklatni kezdte. Nyalta és lökdöste őket és ugrált kicsire, nagyra, ami nem mindig megértésre talált. Az utolsó ilyen eset csak néhány nappal e sorok leírása előtt történt, melynél egy idősebb bácsi egyensúját is vesztette, hála Istennek sújosabb következmények nélkül. Ezután Dödinek rögtön és a legrövidebb úton vissza kellet költöznie Bellához és Sissihez.

Dödi számtalan más gonoszságot is íratott bizonyítványába. Többek között összeharabdált egynéhány hasznos használati tárgyat; erőteljes tejfogai akarták ezt így. Áldozataihoz lábtörlők, mosogatóruhák, műanyag flakonok, szerszámnyelek, keztyük, papucsok, szőlőtőkék, tömlők és több más, részben értékes tárgy is tartozott,

Mindennek ellenére szeretett állat maradt Dödi nem csak számunkra, hanem vendégeink, elsősorban ezek gyermekei számára is. Kicsit félünk, hogy ez a szimpátia valamikor egy titkos elhárításba torkol valamelyik éjszakán, amelyen mi egy szeretetre méltó és kiválóan viselkedő Dödiről álmodunk.

Czinki László

2017.05.25

 

Indítvány Nevető Laci emlékének megőrzésére (Tervezet)

 

1952 a félelem, a megalázások és meghurcolások éve volt. Tanuja voltam Bánhidi Laci, legfelkészültebb osztálytársunk kitoloncolásának osztálytermünkből egyenesen az iskolánkkal szemben várakozó, marhavagonokból összeállított szerelvényhez, amelyben családja már hajnal óta sínylődött. Az úti cél ismeretlen volt, nem viszont az akció elnevezése; deportálásnak hívták ezeket a csaknem naponta ismétlődő embertelen szálítmányokat, amelyeknek utasai nem többet vétettek, minthogy szorgalmuk révén egy szerény vagyonhoz jutottak.

Lacival két évvel későb a véletlen hozott össze. A vasút melletti apró sétakert padjainak egyikén űlt vásott öltözetében, szemeit fókuszálva az útburkolat gyöngykavicsainak sokaságára az ügyetlenül foltozott és a használhatóság határát taposó bakancsai körül. Egy alföldi kényszeremunkatáborból szabadult ki, mesélte nekem, de nem tudja, hova menjen, mert otthonuk már nem az övüké. Szavai bizonytalanok, rendezetlenek voltak, a régi Laci meggyőző fellépésének még a nyomai sem voltak észlelhetők nála; egy elvérzett zseni ült előttem.

Besugások, árulkodások voltak napirenden ez időben; büntelen emberek kerültek börtönbe, kényszermunkatáborokba, bizonytalanság és félelem veszélyeztette még a családok harmóniáját is. Ebben az időben a többség rettegett, nevetnivaló alig akadt.

Ám nem így Nagykanizsán, mert Kanizsának volt egy „Nevető Laci”- ja, aki jellegzetes nevetési rohamaival bizonyos jókedvet varázsolt a város lakóinak szürke hétköznapjaiba.

Akkortájt aligha élt valaki Kanizsán, aki Nevető Lacit nem ismerte volna. Naponta találkoztunk vele az állomáson, az államásról a piacra vezető Ady Endre úton, a piacon, a moziban, különböző rendezvényeken, na meg hát a kocsmákban. Fuvarozni szokott kétkerekű tolókocsijával Sánta Karcsi segédje kíséretében. A kocsiról már messziről felismerhetők voltak, na meg a Laci fején tündöklő, sapkát helyettesítő, félgömbbé gyűrt üres fudballkülsőről.

Megjelenése nekünk, az Ady útcán lévő kollégium diákjainak, mindennapi ajándék volt. Kurjantásaival már messziről felhívta a figyelmet magára, és az ablakokból kihajló, kíváncsiskodó háziasszonyok örömére nevetni kezdett, és ezzel másokat is nevetésre késztetett. Néhány vicces szóváltás után aztán továbbállt kocsijával és Karcsival a következő nyitott ablakig, ahol a jelenet megismétlődött. Nevető Laci mindennapi előadása pozitív feltöltődést jelentett mindannyiunknak; a nevetés boldogít, támogatja az immunrendszert,és közelebb hozza az embereket egymáshoz.

E mindennapi közelségen kívül máshol is találkoztam Nevető Lacival; ünnepségeken, előadásokon, moziban, szabadtéri bokszmeccseken és számtalan több helyen. Mindenhol szabad belépője volt, ezért nevetett is cserébe szenvedélyesen és főként olyankor, amikor a szomorkodás illőbb lett volna, mint például szerelmes jelenetek vetítése közben a moziban, vagy feszített hangulatú helyzetekben cirkuszelőadások közepette. Egyszer egy motorkerékpáros bemutató kellős közepén is élvezhettem nevető készségét, ahol hangerejével még a motorok pokoli lármáját is felülmúlta.

Nevető Lacinak volt egy másik műfaja is. Ha éhes vagy szomjas volt, „betévedt” egy kocsmába aztán kiszemlélte magának a neki megfelelő, már kitálalt, ételt vagy italt és egy köpéssel a tányérba vagy a pohárba jelezte a meglepett vendégnek, hogy az így kijelölt portékát ő szeretné tovább fogyasztani. Egy alkalommal én is elszenvedője lettem e különleges szokásának, amely ahhoz vezetett, hogy aznap két levest fizettem, de csak egyet fogyasztottam.

Később a csend fátyola borítotte be Lacit, csupán egy alkalommal hallottam még róla. A hatvanas évek végén, minként barátom Béla mesélte, a Sabadság téri autóparkoló saját kinevezésü őreként szerepelt azzal az ajánlattal, hogy egy bizonyos díj fizetése ellenében megakadályozza az ott parkoló járművek céges emblémáinak ellopását. Arról, hogy mi történt a fizetés elmaradása esetén, nincsenek információim.

Többéves külföldi tartózkodásom után sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ez a jellegzetes személyiség, aki egy gyalázatos korszak nehéz éveiben oly sok élményt, erőt és túlélési energiát ajándékozott a város lakóinak, kollektív elfeledésnek lett az áldozata. Ez azért is elgondolkoztató, mert Nevető Laci a saját „fénykorában” a város, de talán a környék legismertebb személyisége volt, ezen felül a másság megtestesítője és a tolerancia élő példája.

Meggyőződésem, hogy ez a híres kanizsai nem azt érdemelte ki, hogy a várostörténelem máglyáján végezzen. Ezért inditványozom személyiségének méltatását Nagykanizsán megfelelő körülmények között és állandóssággal. Elsőként egy adat-, és képanyag gyűjtésére gondolok sajtófelhívások stb.segítségével, aztán egy életnagyságú szoborra, amely Lacit kocsijával és Sánta Karcsival ábrázolja. Egy ílyen, adományzások alapján is elképzelhető emlékhely bizonyos derültséget tudna varázsolni a város lakóinak életébe és szellemiségének megítélésébe a jelenlegi csatározással szemben. Az emlékezés értéke mellett turisztikai értéket is látok a létesítményben; hasonló példák közismertek már példáuúl Budapestről, Székesfehérvárról, vagy Brüsszelből.

Czinki László

2018.03.05

 

Körtefa

 

Egy 2000 körüli év nyarának egyik szép napján csörög nálunk a telefon. A bájos, számomra még ismeretlen női hang találkozóra invitál egy fontos témával kapcsolatban, a dolog sürgőssége miatt még aznap. Egy mielőbbi megvalósulás érdekében hajlandó akár hozzánk is jönni.

Így is történt. A kedves hang birtokosa, Kovács Jánosné, Manyika, már a nap délutánján helyet foglal családi asztalunk egyik gyorsan felszabadított sarkának szomszédságában, aztán, néhány rövid szóváltás után rá is tér a lényegre.

A Nagykanizsai Attila Óvoda vezetője ő, bocsájtja előre. Intézménye udvarán egy vén körtefa nehezíti saját és nevelőtársai életét, mert a fa nyáron gyümölcseit, ősszel pedig gallyait és leveleit hullatja az alatta elterülő, szorgosan gondozott óvodaudvarra. Mindezek eltávolítása pluszmunkára kényszeríti a, különben nevelésre hívatott személyzetét. És mintha mindez még nem lenne eléggé tűrhetetlen hangsúlyozza, hogy a fa veszélyt is jelent védencei számára, mert ezek szenvedélyesen mászkálnának koronája labirintusában és himbálóznának ágain.

Gyermekkori élményeim sora villan fel előttem mindezek hallatán, hisz akkoriban szenvedélyes famászó voltam. A famászás segítségével, úgy mondván játszás közben ismertem meg fizikai és mentális határaimat és velük együtt a famászás veszélyeit is. Ezek a tapasztalatok szinte nélkülözhetetlenek lettek későbbi megpróbáltatásaim vállalásához.

Csak nehezen fogom fel, hogy a kedves vendég a fa mielőbbi eltávolítását szorgalmazza és ehhez még támogatásomat is kéri. Egy szakvéleményre gondol, mondja, amelynek elkészítéséhez az én szakmai felkészültségem, mint kertész és tájtervező mérnök, minden bizonnyal a szükséges alapot adná, továbbá egy helyszíni szemle az elvárt hiteles bizonyítékokat nyújthatná.

Másnap az óvoda udvarán találkozunk a körtefa árnyékában. A terjedelmes fa mintha „szelet” kapott volna a vele szembeni támadás tervéről, hisz nem csak egyedi méltóságával védi életét, hanem szinte mindent bemutat további fennmaradása szükségességének bizonyításához ezen a, serdülő emberfikat és jövőbeni döntéshozókat halmozó, helyszínen.

A fa egy páratlan csoda, koronája csodálatos, egészségi állapota tökéletes. Ízletes
gyümölcseivel díszített lombozata egy óriási napernyő természetes mását testesíti

meg és ágainak jellegzetes összevisszasága felülmúlja a vidék legkiválóbb játszóterének mesterséges mászószerkezetét is.

Amellett, hogy a fa önmaga is az élet fantasztikus megtestesítője, minden porcikájával, törzsével, ágaival, gyökereivel, de a vele és rajta élő lényekkel, rovarokkal, rágcsálókkal, madarakkal része is számtalan hasznos, sőt nélkülözhetetlen kémiai, fizikai, biológiai és ökológiai folyamatnak. Ilyen például az oxigéntermelés, az anyagcserék sokasága, káros gázok semlegesítése, árnyékolás, önellátás, széllel, zajjal és sugárzással szembeni védelem, de a lappangó veszélyek felismerésére is.

És éppen ez a fa lenne egy, csupán kényelemből, gondatlanságból, vagy tudatlanságból adódó beállítottság áldozata? Ezt a zord elképzelést nem hajlandó befogadni máris túlhevített agyam. Ez nem lehet így igaz, és egyáltalán nem az adott, pedagógusokkal áldott környezetben, ahol éppen ennek ellenkezőjéért, az élet teremtéséért és ennek fennmaradásáért kellene lándzsát törni. Mit várhatunk el egy társadalomtól, amely a legkisebbjeit is az élet megszüntetésére készíti fel az élni vágyás és élni hagyás helyett?

Ezekkel és hasonló gondolatokkal foglalok helyet a, vagy tizenöt óvodapedagógus szempárával szemben a közös körtefa- és óvodaudvar szemlét követően. Az óvodában és udvarán eltöltött rövid fél óra fényt vetett, nem csak az előző rendszer betonban és rozsdásvasban megtestesülő természettagadó hagyatékára, hanem arra is, hogy társadalmunk mennyire érzéketlen halaszthatatlanul szükséges reformok és innovációk vállalására.

Még egyszer áttekintek az udvar betonsivatagán, felszerelésének állagán és mindazon, ami egy gyors körültekintés alatt láthatóvá és értékelhetővé vált. Lassan felfogom, hogy egy félrevezetett korszak roncstelepei egyikének kellős közepén törekszem megérteni a megérthetetlent és ehhez még tartást is kell tanúsítanom.

Megpróbálok ellenállni az ajkamra fókuszált tizenöt szempár rejtélyes varázsának, miután helyet foglaltunk egy kör alakú játszókunyhó, szintén köralakban elhelyezett, fárasztóan alacsony ülőlehetőségein és megkísérlem leküzdeni azt a gondolatot, hogy e szemek birtokosai egy kollektív szólavina marciális erejének segítségével minden racionális érvet elsöpörni képesek, mely a fa megmentését célozná meg.

Halotti csend uralkodik.

Az arcok felém fordulnak; az óvónők a fa feletti ítéletemet várják. A körtefa maga mint egy dacos óriás sejteti velünk:

”itt állok, mert nem tudok másképp és ha eltávolíttok magatok alatt vágjátok az ágat;

ez a nap nem rólam, hanem rólatok szól, a ti, és utódaitok, valamint bolygónk jövőjéről”.

Beleszólok a néma csendbe:

„A ti problémátok nem a körtefában, hanem saját magatokban keresendő, a ti értékrendetekben, beállítottságotokban”.

Aztán felsorolom a szemlén gyűjtött benyomásaim lényegét, felvázolom, hogy mit tartok jónak az óvoda területén és a nevelőtestület munkájában és mit tennék másképp.

A jelenlevők szótlanul követik mondataimat. A csend annyira kirívó, hogy a körtefa koronájából kiáramló madárhang is szinte kottázhatónak tűnik; úgy tűnik, és a madarak mintha maguk is üzenni akarnák:

„mi is maradni szeretnénk”.

Alig perdült le az utolsó szó nyelvemről észlelem, hogy hallgatóim tekintete egybefonódik, keresik egymás üzenetét. Aztán megszólal egyikük és legnagyobb meglepetésemre nem a terület elhagyására szólít fel, hanem csak ennyit mond:

„ezt fogjuk tenni”.

Ebben a pillanatban még senki sem tudhatta, hogy mit is jelent ez a három rövid szó számára, mit a közös jövőjüknek, mit az óvodásoknak és egyáltalán nem, hogy mit a társadalomnak. De annyi bizonyos számomra, hogy, legalábbis, néhányan sejtették, hogy erre a napra nem mint egy mindennapira fognak visszaemlékezni.

Alig hangzottak el a fenti szavak már is kezdetét vette a legfontosabbnak vélt témák és feladatok körvonalazása és megvitatása, mint például az óvodaudvar átalakítása, továbbá az egészséges életmód, a személyiségfejlesztés, a kreatív gondolkodás, a természetvédelem, a hagyományok ápolása, a fenntartható fejlődés, a környezettudatosság, a hulladékgazdálkodás vagy a közösségi és társadalmi együttműködés és felelősségvállalás beépítése az óvodai nevelésbe.

Ezt követően elkészítettem az óvodaudvar átépítéséhez szükséges tervanyagot, amely 18 év után még ma is alapja a folyamatban lévő munkának, fejlesztéseknek. Az összegyűjtött sok jó elgondolásból és némely hiányosságérzetből egy megalapozott fejlesztési program született. Aztán megjelentek a munkagépek és ezek nyomában kiszorult az óvoda udvarából az addig domináns betonsivatag, de a rozsdamarta vascsövekből összetákolt korlátok, játszószerek is.

Az építkezési munkálatok egy, a fenntarthatóság elveire alapozott vonzó és változatos
játszó-, élmény- és mozgásteret teremtettek, melynek hordozó eleme az
udvar Zalai Dombságra emlékeztető domborzata lett. Ennek kialakításához az egykori betonfelületek anyaga is felhasználásra került.

Az udvar egy szabadtéri nevelő- és játszótérré vált, de egyidejűleg egy menedékhellyé, egy urbán visszavonulási területté is veszélyeztetett növény- és állatfajok számára egyaránt. Központi létesítménye, egyrészt egy terjedelmes homokfelület természetes anyagokból előállított játszóeszközökkel, másrészt a terjedelmes, virágzó növényekkel, fűszerkerttel, szőlőlugassal, fogyasztható bogyósokkal, fűszer- és gyógynövényekkel, élősövény labirintussal, madárbarát cserjékkel, komposztálóval, esőtárolóval, napkollektoros aszalóval, meteorológia állomással és még sok más érdekes és hasznos tartalommal dúsított,

„Zöld udvar”

-nak becézett eleven tér. A fenti kínálatcsokorba tartozik továbbá még a, csicsergő madarakkal és figyelmes feszültséggel kiutat kereső óvodásokkal rendszeresen benépesülő labirintus is az óvodaépület közvetlen szomszédságában.

Mindezen fejlesztésekkel kapcsolatos tevékenységek és aktivitások „mozgató rúgója”, sőt finanszírozója is, a 2002 -ben, néhány akkori szülővel közösen alapított,

„Nagykanizsa Attila Úti Óvodáért Alapítvány”

lett. Sok belső és külső segítőnek, számtalan szponzornak és nem utolsó sorban Horváth Juditnak, az Alapítvány kuratórium elkötelezett elnökének köszönhetően megvalósult mindaz, amit a lelkes nevelőtestület szükségesnek, vagy hasznosnak tartott. Egyedül a tervezett zenepavilon, a patakocska és a mesterségek udvara vár még megvalósításra.

Az alapítványi munka szigorúan követi a fenntarthatóság mindenkori elveit, ugyanúgy a tárgyi fejlesztések, mint ahogy az intézmény nevelési programjainak támogatása terén. Eddigi eredményeit, minden közismert forrás nélkül, saját erőből érte el. Az Alapítvány ezzel bebizonyította, hogy kiváló munka és fenntartható gazdálkodás nem kényszerszerűen a fenntartói juttatásoktól függ.

Az Óvoda integrált nevelési felfogásának egyik természetessé vált eleme az óvodáscsoportok rendszeres részvétele a

Kisrécse – Kendlimajor -i Nosztalgia Parasztudvarunk foglalkozásain. Az immár csaknem húsz évet átfedő programon belül minden

óvodás évente több alkalommal is ismerkedhetett ősei mindennapjainak
körülményeivel és egyidejűleg részese lehetett az éppen zajló munkálatoknak is. Az udvarunkba integrált Parasztudvar Múzeumunk lehetőséget nyújtott továbbá az elmúlt évszázadok vidéki kézművességeinek, valamint a dédszülők életének és erőfeszítéseinek megismeréséhez szűkös életfeltételeik biztosítása érdekében. Ez a, Magyarországon is páratlan „Jó gyakorlat” program nem csak felejthetetlen élmény- és tapasztalatvilágot biztosít óvodásaink számára, hanem arcaikban lelkesedést és perdülő könnyeket szemeikben is. Mi másra van még szükség életünkben? Ja talán még arra, hogy serdülő fiatalok messziről köszöntsenek ilyen, vagy hasonló szavakkal:

„Laci bácsi, milyen szép volt Kendlimajorban”

A nevelőközösség és az Alapítvány sikeres munkájának híre nem maradt sokáig az óvoda kerítésein belül. Időközben például már más óvodák is élnek a Kendlimajorban rendelkezésre álló lehetőségekkel, de mindennél fontosabb az, hogy az Attila Óvodában végzett úttörőmunka szellemisége, ennek eredményei és tapasztalatai nem csak befogadást nyertek a később indított országos

„Zöld Óvoda”

program eszmei és gyakorlati szerkezetébe, hanem beszövődtek a program kritériumrendszerébe is. Az óvoda és az Alapítvány munkája és tudásbázisa így nem csak az óvoda védenceit (kb. 1500 óvodás és több ezer érintett) érték el, hanem az ország csaknem minden óvodájának növendékét, ezek hozzátartozóit, szomszédait és a településeken élő népességet is. Ez egy felbecsülhetetlen teljesítmény és egy óriási siker, amelyre nem csak a szervezők és vezetők, hanem az óvoda valamennyi munkatársa is joggal büszke lehet.

A Nagykanizsai Attila Óvoda példamutató és eredményes fejlesztő, kutató és nevelő munkájáért elnyerte időközben az

„Örökös Zöld Óvoda”

minősítést és a mozgalom

„Bázisintézmény”

-évé is vált, ami a jövőbeni Zöld Óvoda pedagógusok felkészítésének és a már felkészítettek továbbképzésének feladatkörét is magába foglalja. A bázisintézményi feladatkör és tevékenység kedvező hátteret biztosított a Kendlimajori

„Jó gyakorlat”

programjának megvalósulásához és tapasztalatainak terjesztéséhez is, mint ahogy ezt Erdős Sándorné, Klári Óvodapedagógus, a program „gazdája”

„A múlt öröksége és a fenntarthatóságra nevelés pedagógiai jó gyakorlat beválás
vizsgálata”

című mestermunkájában élethűen és részletesen ábrázolja.

Az, immár évtizedes munka és az elért eredmények társadalmi elismerése se maradt el. A „Felelősségvállalás a jövő generációi érdekében” elnevezésű Zöld Óvoda projektunkkal 2013 tavaszán közösen elnyertük a jeles magyar CSR (Corporate Social Responsibility) díjat Budapesten. A zsűri a következő szavakkal méltatta projektünket:

„Egyéni elköteleződésben, kitartásban, együttműködésben és társadalmi hasznosságban kiemelkedő projekt”

Ezt a kitüntetést követte 2013 nyarán az európai CSR – Díj, mely egy nagyszabású „Gála est” keretében került átadásra 2013 Június 25. -én Brüsszelben. A zsűri, többek között, a következő, elismerő szavakkal indokolta a Díj odaítélését:

„Akik a jövő generációjáért a legtöbbet tettek”.

E szavak hallatán lassan mi is megértjük, hogy mi is rejtőzik az immár évtizedes kitartó munkánk takarója alatt, még pedig nem kevesebb, mint a „legtöbb tett” a több mint harminc európai nemzet társaságában.

A Díj átadásához fűződő utam visszavezetett Brüsszelbe, munkásságom egyik korábbi kutatási, fejlesztési és tervezési feladatkörének helyszínére, ahol az Európai Gazdasági Közösség (EU elődje) megbízásából 1975 és 1980 között többnyire ökológiai témákhoz fűződő témakörökben tevékenykedtem. Ez a munka szinte hetente késztetett útra kelésre Brüsszel felé, nem sejtve azt, hogy az akkor dédelgetett élhető „Régiók Európája” csirájából a visszatérés körtefája fog kinőni. Megható volt számomra ezt 76 évesen megélni.

A projekt jelentőségéről és gyarapodó hírnevéről tanúskodik az a helyi törekvés is, amely az óvodaudvar és a körtefa védettség alá rendelését sürgeti. Ennek megvalósulásával a körtefa, hosszú távon is kézzelfogható szimbóluma maradhatna egy páratlan úttörő munkának és társadalmi összefogásnak ugyanúgy, mint egy észlelhetően teret foglaló szemlélet- és gyakorlatváltásnak is az óvodai nevelésben. Szinte hihetetlen, hogy egy vidéki óvoda udvarán található egyszerű, vén körtefa a fennmaradás, az élet és a jövő szimbólumává és megtestesítőjévé válhat a közeli jövőben.

Kedves Nagykanizsai Attila Óvoda mindenkori nevelőtestülete, személyzete, technikai dolgozói és szülői közössége, akik oly sokat tettetek az évtizedekre előrelátó és -gondolkodó projektetek érdekében.

ez a rövid beszámoló csak részben tudja közvetíteni elismerésemet és hálámat munkátokért, kitartásotokért. De még ennél is fontosabbnak tartom kimondani azt, hogy növendékeitek ezrei hálásak nektek; sőt ezen túl az egész ország népe lenne az,
ha tudná, mit tettetek érdekében. Óriásit alkottatok és történelmet írtatok a magyar
óvodanevelés területén. Keményen, de lelkesedéssel dolgoztatok azért, hogy földünk élhető hely maradjon a jövő generációi számára is és, hogy ezek a generációk
méltóak és erősek lehessenek a rájuk háruló feladatok vállalására.

Ti nem csak valami egyedülállót, hanem egyidejűleg maradandót is teremtettetek, amely jobbá, szebbé, igazságosabbá és fenntarthatóbbá tette és teszi környezetünket és ígéretesebbé jövőnket. Nem lehet véletlen, hogy e szavak hátterében olyan nevek illetve mozgalmak jutnak eszembe, mint: Pestalozzi, Waldorf, vagy Montessori. Jelképes talán az is, hogy munkásságotoknak egy kis ország, kis városa adott otthont.

Büszke vagyok rátok; csak így tovább.

Laci bácsi

U.i.: Ehhez a szívdobogtató történethez az is tartozik, hogy az Attila óvoda 2018 tavaszán, „felső” utasításra”, felmondta együttműködését a Zöld Óvoda Mozgalom szervezetével és feladta „Bázisóvoda” státuszát is.

Czinki László

2017.05.25

Liebe

 

Mutter hatte viel zu tun. Sie versorgte die Tiere – die Hühner, Schweine und Enten. Die Katzen mochte sie nicht, weil sie nur bettelten, anstatt Mäuse zu fangen. Mutter nähte auch; sie wusch, bügelte und bereitete köstliche Speisen zu.

Gelegentlich ließ sie sich auf jenem klapprigen Stuhl nieder, welcher ihr -aufgrund ihres bescheidenen Gewichtes- persönlich zugedacht war, denn sie war schlank und zierlich. Damit der wacklige Stuhl unter uns nicht zusammenbrach, musste ich ruhig sitzen, wenn sie mich beim Erzählen auf den Schoß nahm.

Ich tat dies gerne, weil Mutter bei diesen Gelegenheiten wunderschön erzählte von Bäumen, Geistern, Königen, Bösewichtern, Feen, ihrer eigenen Kindheit und davon, dass ein jeder von uns einen Stern am Himmel hat mit einem Schutzengel darauf, welcher zur Hilfe eilt, wenn er seinen Schützling bedroht sieht.

Eines Tages erzählte Mutter eine besondere Geschichte, ruhig wie immer, aber dennoch gefühlsbetonter als gewöhnlich. Mich überrascht es, dass mir diese Geschichte in der letzten Zeit immer wieder in den Sinn kommt.

Nun die Geschichte:

Vor sehr langer Zeit erschuf der Herr unsere Erde mit all jenen Dingen, die er für vorteilhaft und wichtig hielt, damit die Erde ein wahres Paradies werde.

Er schuf das Land, das Meer, das Feuer, das Wasser, die Pflanzen, die Tiere, die Luft und auch das Licht.

Dem Herrn gefiel all dies und auch, dass seine Schöpfung sich stetig weiter entwickelte und immer schöner wurde.

Nach einer gewissen Zeit jedoch bereitete ihm gerade dies Sorgen, denn außer ihm gab es niemanden, der sich an all jenem hätte erfreuen können.

Nach langer Überlegung erschuf der Herr Adam, ein vollkommenes menschliches Wesen in der Gestalt eines Mannes.

Auch dieser neuer Bewohner glückte ihm, er entwickelte und benahm sich nach seinem Geschmack. Schon nach kurzer Zeit jedoch begann er sich über seine Einsamkeit zu beklagen, ja er äußerte sogar den Wunsch nach der Erschaffung eines geeigneten Partners.

Nach einigem Nachdenken erkannte der Herr die Mängel seiner neuen Schöpfung und erschuf eine Frau, Eva, als zweites menschliches Geschöpf, welches zwar kleiner, aber deutlich anmutiger gelang als das erste.

Mit Genugtuung betrachtete der Herr seinen Neuling und sah mit Freude, dass auch Adam zufrieden war.

Adam und Eva erfreuten sich an der Schönheit des sie umgebenden Paradieses, an seinen Früchten und seinen Herausforderungen, aber sie entdeckten auch einander, und von da an änderte sich alles in ihrem Leben.

Nun konnten sie nicht mehr so sorglos in ihrem Paradies leben wie zuvor, da sie auch für ihre Nachkommen zu sorgen hatten; sie mussten mit vorher nicht gekannten Gefahren kämpfen, nicht selten begleitet von der Feindseligkeit ihrer Nachkommen.

Hass, Neid, Streitigkeiten entstanden, ja sogar Kriege brachen aus, Schmerz und Entsetzen lösten das frühere Glück im Paradies ab.

All dies bekümmerte den Herrn sehr, daher dachte er darüber nach, wie er aus der entstandenen Lage ein für alle erträgliches Dasein schaffen könnte.

Der Herr mit seinen unermesslichen und endlosen Möglichkeiten fand für die außergewöhnlichsten Sorgen eine passende Lösung, so auch für die jetzige.

Seine Vorstellungen ließ der Herr in zwei große Steintafeln meißeln und übergab diese dem Führer seiner reichlich angewachsenen Geschöpfeschar. Dies geschah auf dem Gipfel ihres heiligen Berges, inmitten von Stürmen und Blitzschlägen zum Ausdruck der Bedeutsamkeit der Tat.

Die vom Herrn in Stein festgehaltenen Äußerungen enthielten jene zehn Gebote, die zu befolgen er für notwendig hielt für ein harmonisches Zusammenleben und für die Wiederlangung des verlorenen Paradieses.

Doch auch diesmal wurde der Herr enttäuscht.

Er musste mit ansehen, daß seine Geschöpfe nicht die Gebote für die Grundlage ihres Lebens und ihrer Taten hielten, sondern gerade deren Nichtbefolgung, mit der Begründung, dass die veränderten Lebensbedingungen dies erforderlich machten.

Sie schufen sogar eigene Gesetze, mit denen sie ihre persönlichen Interessen, den Egoismus, den schnellen Erfolg, die Machtgier oder den grenzenlosen Genuss an die Stelle der Gebote des Herrn setzten.

Andere wiederum beklagten die Vielzahl der Gebote; so viele könne man unmöglich einhalten.
Der Herr in seiner unendlichen Gerechtigkeit erkannte auch diesmal die abermals aufgetretene Unzulänglichkeit seiner Schöpfung und auch, dass er die Situation nicht allein durch Gebote würde verbessern können.

Daher entsandte er seinen einzigen Sohn, Jesus, unter seine Geschöpfe, mit der Aufgabe, die Gründe des Ungehorsams zu erkunden und einen für jeden gangbaren und zugleich für ihn selbst ehrenvollen Weg zu suchen.

Nachdem Jesus lange Jahre mit den Geschöpfen des Herrn zusammengelebt, ihre Klagen angehört, ihre Sorgen kennengelernt und sich unzählige Lösungsmöglichkeiten überlegt hatte, rief er seine Jünger zusammen und sprach:

Liebet einander, so wie ich Euch liebe.

Verkündet diese Worte in der ganzen Welt, sie werden bestehende Gebote ersetzen, der Herr wird Rechenschaft über ihre Einhaltung verlangen und diese an seiner und meiner Liebe zu Euch messen, und diese ist unermesslich.

Nach diesen Worten schwieg meine Mutter für kurze Zeit, dann wandte sie sich mir zu und sprach:

Siehst du, mein Sohn, wir brauchen nur ein einziges Gebot zu befolgen, um glücklich zu werden unter glücklichen Menschen. Ich wünsche mir von ganzem Herzen, dass dir dies gelingt.

Daraufhin schloss mich meine Mutter in ihre Arme und küsste meine Stirn; ich aber bewunderte wie verzaubert die wie Perlen glitzernden Tränen auf ihrem wunderschönen Gesicht.

Szeretet

 

Anyának sok tennivalója volt. Ellátta az állatokat, tyúkokat, disznókat, kacsákat. A macskákat nem szerette, mert csak kéregettek egérfogás helyett. Meg varrt is anya, mosott, vasalt és finom ételeket készített. Néha leült arra a rozoga székre, ami neki jutott, mert ő törékeny volt és sovány. A rossz székből adódott, hogy nekem mindig nyugodtan kellett lennem, ha mesélés közben ölébe vett, nehogy összeroskadjon alattunk a szék.

Szívesen megtettem én ezt, mert anya ilyenkor gyönyörűen mesélt fűről, fáról, szellemekről, királyokról, saját gyerekkoráról, gonoszokról, tündérekről, meg arról, hogy mindegyikünknek van egy csillaga az égen egy védőszenttel rajta, amelyik eljön segíteni, ha bajban látja védencét. Egyik napon anya egy különleges történetet mesélt el higgadtan ahogy mindig, de mégis érzelmesebben mint megszokott volt.

Valahogy meglepőnek érzem, hogy ez a történet nekem az utóbbi időben bizonyos gyakorisággal ismét eszembe jut.

Íme a történet:
Nagyon hosszú idővel ezelőtt megteremtette az Úr Fldünket mindazokkal a dolgokkal, amelyeket előnyösnek és fontosnak tartott, hogy a Föld egy igazi paradicsom lehessen. Megalkotta a szárazföldet, a tengert, a tüzet, a vizet, a növényeket, az állatokat, a levegőt és még a világosságot is. Az Úrnak tetszett mindez, és az is, ahogyan alkotása folyamatosan fejlődött és szépült.

Egy bizonyos idő múlva viszont éppen ez lett az ami bántani kezdte, mert rajta kívül nem létezett senki, aki mindebben gyönyörködhetett volna. Hosszú töprengés után megalkotta az Úr Ádámot, egy emberi lényt egy tökéletes férfi alakjában. Ez az új lakó is ízlése szerint teremtődött, fejlődött és viselkedett, viszont -nem is olyan hosszú idő után- panaszkodni kezdett magányára, sőt óhaját is kifejtette egy megfelelő társ alkotása érdekében.

Némi töprengés után belátta az Úr eddigi teremtése hiányosságát, és megalkotta Évát, a második emberi teremtményt, amely ugyan kisebbre, viszont jelentősen kecsesebbre sikeredett, mint az első. Az Úr megelégedéssel mustrálta újoncát és örömmel látta, hogy Ádám is elégedett volt.

Ádám és Éva örültek az őket körülvevő paradicsom szépségének, gyümölcseinek, kihívásainak, de felfedezték egymást is, és ezután minden megváltozott életükben. Most már nem tudtak olyan gondtalanul élni a paradicsomukban, mint korábban, mert utódjaikról is kellett gondoskodniuk, addig nem ismert veszélyekkel kellett megküzdeniük nem ritkán leszármazottjaik ellenségeskedésének kíséretében.
Viszályok, sőt háborúk is kitörtek, fájdalom és rettegés váltotta fel a paradicsom néhai boldogságát.

Mindez az Urat nagyon bántotta, ezért elgondolkodott azon, hogyan lehetne a kialakult helyzetből egy minden lény számára egyaránt élhető környezetet teremteni. Az Úr mérhetetlen és végtelen lehetőségekkel rendelkezett a legkülönlegesebb gondok kezelésével kapcsolatban is, így most is megtalálta a megfelelő megoldást. Elképzelését két nagy kőbe vésette és ezeket átadta az akkorra már meggyarapodott teremtettjei vezérének szent hegyük szirtjén, az ügy fontossága kifejezéséül viharok és villámcsapások közepette.

Az Úr köveken rögzített megnyilvánulásai tartalmazták mindazon tíz parancsot, amelynek betartását az Úr szükségesnek tartotta egy harmonikus együttélés helyreállításához, és az elveszített paradicsom visszaszerzéséhez.

Ám ez alkalommal is csalódott az Úr. Látnia kellett, hogy teremtettjei nem a parancsokat tartották életük és cselekedeteik alapjának, hanem éppen ezek figyelmen kívül hagyását, mondván a megváltozott életkörülmények megkövetelik ezt. Sőt alkottak saját törvényeket melyekkel egyéni érdekeiket, az önzést, a gyors sikert, a hatalomvágyat vagy a korlátlan élményt helyezték az Úr parancsolatai helyére. Mások panaszkodtak a parancsok sokasága miatt; ennyit lehetetlen egyszerre betartani.

Az Úr a véghetetlen igazságosságában belátta teremtése újonnan felmerült hiányosságát és azt is, hogy parancsokkal egyedül nem fogja tudni orvosolni a kialakult helyzetet. Ezért elküldte egyetlen fiát, Jézust teremtettjei közé azzal a feladattal, hogy derítse fel az engedetlenségek okait, és keressen egy mindenki számára járható, és a maga számára is dicsőítő utat.

Miután Jézus hosszú éveken át együtt élt az Úr teremtettjeivel, meghallgatta panaszaikat, megismerte gondjaikat, és számtalan megoldási lehetőséget is megfontolt, majd összehívta követőit és így szólt:

Szeressétek egymást, mint ahogy én szeretlek titeket!

Ezt az igét vigyétek az egész világba, és ez helyettesíteni fog minden más parancsot, és csak ezt fogja számon kérni tőletek az Úr. Mindezen túl magatok vagytok felelősek tetteitekért.

E szavak után rövid ideig hallgatott anyám, aztán hozzám fordult, és ezt mondta:

Látod fiam, csak egyetlen kérést kell teljesítenünk ahhoz, hogy boldogok lehessünk. Teljes szívemből kívánom, hogy neked ez megadassék.

Ezután karjaiba zárt anyám, megcsókolta homlokom, én meg elvarázsoltan bámultam a gyönyörű arcán lehempergő könnyeit.

Czinki László

2017.05.01

Wildgewordenes Karussel

 

Unser Leben in der Einöde von Kerülő war nur selten von Ereignissen verwöhnt, die längere Zeit dem Vergessen trotzen konnten. Wenn es sich aber doch noch etwas Besonderes ereignete, sprachen wir auch noch nach Wochen darüber.

Ein solches Ereignis war das jährlich wiederkehrende, als Búcsú genannte Kirchweihfest unserer Gemeinde, das auch unsere Familie gebührend feierte. Schon Tage davor begann die Vorbereitung mit Hühner- und Schweinschlachten, Kochen, Backen, sowie Scheune ausräumen und Herrichten für das Mittagsmahl. Tische und Bänke wurden aufgestellt, Heu für die Gästepferde bereitgelegt und natürlich auch der Hof in einen vorzeigbaren Zustand gebracht.

Und sie kamen die Verwandten, ob alleine, paar- oder gruppenweise; zu Fuß, mit dem Fahrrad oder mit Pferdekutschen. Der Hof wurde schnell voll. Wir Kinder liebten dieses Fest auch schon deshalb, weil wir von den ankommenden Gästen regelmäßig Taschengeld bekamen. Dieses Geld war unsere höchste Einahme im Jahr.

In Erwartung dieser sicheren Einnahme hatte ich mir einen klugen Plan geschmiedet für den Nachmittag des Festtages, also für die Zeit, wo wir Kinder normalerweise im Heu spielten und die Erwachsenen sich mit Gesprächen, Hofbesichtigungen und sonstigem Zeitvertreib aufhielten.

Ich wollte immer schon Karussel fahren, doch die Gelegenheiten hierzu waren rar und auch meine Eltern waren dagegen. Doch an diesem Tag sollte mein Traum Wirklichkeit werden, davon war ich überzeugt. Das Karussel war schon aufgestellt unten im Dorf, das Fahrgeld sollte aus dem Taschengeld der Verwandten abgedeckt werden können und im Trubel des Festes würde es kaum auffallen, wenn ich mal eine Weile nicht anwesend wäre.

Nach dem Mittagessen und nach einigen Spielrunden mit meinen anwesenden Cousins und Cousinen machte ich mich heimlich auf den Weg. Ich wollte Zeit gewinnen und nahm deshalb nicht den gewohnten Feldweg über die Dorfweide und die Weingärten, sondern eine direkte Route, die mir um etwa einen Kilometer kürzer erschien.

Ich rannte zunächst mal unsere Obstwiese hinunter, quälte mich durch den dichten Waldsaum, sprang über den Bach, lief weiter durch eine enge Schlucht, zwängte mich mal über, mal unter umgefallener Bäume und folgte anschließend dem Bach bis er sich zu einem Weiher mauserte und meinen Weg versperrte. Ich kletterte daraufhin einen Steilhang hoch, wühlte mich durch meterhohes Gestrüpp bis ich endlich einen schmalen Pfad fand, der nach kurzer Strecke in einen Feldweg mündete. Endlich Zivilisation, dachte ich, und erhöhte fortan meine Schrittfrequenz um verlorene Zeit gutzumachen.

Zu dieser Zeit hatte ich bereits das Karussel, das Objekt meiner Begierde, im Blickfeld und konnte das Gefühl kaum erwarten in einem seiner Sessel zu sitzen. Kurz darauf erreichte

ich auch schon den dichten Menschenkranz um das Karussel und befand mich inmitten eines entsetzlichen Kampfes um die begehrten Karusselplätze.

Die Menge tobte; ich wurde geschubst, getreten, beschimpft und bedroht, doch saß ich bald auf dem verschlissenen Holzbrett eines der auf Ketten hängenden, Sesseln. Ich bezahlte mein Fahrgeld und legte die Sicherheitskette an. Danach gab es einen leichten Ruck und das antike Gefährt schickte uns auf eine kreisrunde Reise vor den Augen einer Schar neugieriger Zuschauer.

Die Fahrt wurde stetig schneller und schon nach kurzer Zeit haben wir den Boden unter den Füßen verloren. Eine unsichtbare Kraft presste uns sowohl nach außen als auch nach oben, gleich dem Stein in Davids Schleuder im Kampf gegen Goliath. Hoffentlich halten die Ketten, dachte ich. Das Gleiche werden sich auch die um uns stehenden Wartenden gedacht haben; sie wichen stetig nach hinten um eine Kollision mit zu vermeiden.

Das war ein Bild zum Genießen für alle, auch für mich.

Doch das Bild wandelte sich rasch. Einige übermütige Mitfahrer machten sich daran den Sessel vor ihnen zu fassen und diesen, samt Insassen mal nach vorne, mal nach außen zu schleudern. Es entstand ein heilloses Durcheinander von herumfliegenden Sesseln, schreienden und weinenden Menschen und ich befand mich mitten drin, völlig schutz- und steuerlos.

Und wie das Schicksal es für diesen Tag vorgesehen hatte, auch ich bekam einen, mit martzialischen Kräften ausgestatteten Hintermann, der offensichtlich viel Spaß daran verspürte mich wie einen verirrten Akrobaten durch die Luft fliegen zu sehen; mal vorwärts, mal rückwärts, mal kopfüber. Und mir wurde es entsetzlich schlecht, mein Magen fühlte sich an als ob ein Elefant darin wütete. Ich versammelte alle meine Kräfte um zu verhindern, dass das prächtige Mittagessen meinen Körper, wider Willen in Richtung der, in Festkleidung versammelten Menschen um das Karussel, verläßt.

Als die Fahrt sich zu verlangsamen und der schreckliche Fluch zu beruhigen begann kamen wir mit den Zuschauern wieder auf Augenhöhe. Dabei kam es, wie es kommen musste. Trotz massiver Bemühungen meinerseits siegte die Natur über meinen Willen; ewig Schade um die vielen charmanten Gesichter und um die wunderschönen Festtagskleider ihrer Träger.

70 Jahre nach diesem Vorfall erfüllt mich immer noch eine tiefe Scham ob diesem Vorfall und ich bitte alle Betroffenen höflichst um freundliche Vergebung.

Megvadult körhinta

 

Tanyasi életünket Kerülőn csak ritkán kényeztette el a sors olyan történésekkel, amelyek hosszabb ideig ellenálltak volna a feledésnek. Ám ha mégis történt valami említésre méltó, hetekig beszélgettünk róla.

Egy ilyen esemény volt az évente ismétlődő búcsú, a falu védőszentjének ünnepe, amelyet családunk is előszeretettel megünnepelt. Már napokkal az ünnep előtt megkezdődtek az előkészületek baromfi- és disznóvágással, főzéssel, sütéssel meg a pajta kiürítésével, ahol asztalokat és padokat helyeztünk el az ünnepi ebéd lebonyolításához. Vendégeink lovai számára széna szolgált a kiszemelt helyeken, és az udvar egy dicsekvésre méltó állapotot kapott.

És a rokonok jöttek is; egyedül, párosan vagy csoportokban; gyalog, biciklivel vagy lovaskocsival. Az udvarunk gyorsan megtelt. Mi, gyerekek már csak azért is szerettük ezt az ünnepet mert az érkező vendégektől rendszeresen zsebpénzt kaptunk. Ez a pénz volt az év legjelentősebb bevétele.

E bevétel reményében egy furfangos tervet eszeltem ki magamnak az ünnep délutánjára, tehát arra az időre amikor mi, gyerekek szokás szerint a szénapajtában tombolunk, mialatt a felnőttek beszélgetésekkel, udvarunk megtekintésével és hasonló feladatokkal foglalták el magukat.

Mindig is szerettem volna ringlispílezni, ahogy a körhintázást abban az időben említeni szokták, de nemcsak a lehetőségek hiányoztak ehhez, hanem a szüleim is ellenezték. Ezen a napon sikerülni fog, erről meg voltam győződve. A körhintát már felépítették lent a faluban, a belépőt fedezni fogja a rokonok kilátásban lévő adománya, és az ünnepség forgatagában nem fog feltűnni, hogy egy bizonyos ideig nem vagyok jelen.

Az ebéd lezajlása után, és némi játszmát követően a megjelent unokatestvéreimmel, sikerült észrevétlenül elhagynom portánkat. Időt akartam nyerni, ezért nem a megszokott utat választottam a legelőn és a szőlőhegyen keresztül, hanem „toronyiránt” mert az út így egy jó kilométerrel rövidebbnek tűnt.

Gyümölcsösünkön keresztül rohantam lefelé, aztán átkúsztam a sűrűn benőtt erdőszélen, átugrottam a patakon, végigfutottam egy keskeny szurdokon, átmásztam néhány kidőlt fa törzse felett vagy átbújtam alattuk, követtem a patakot, mielőtt ez egy kisebb tavacskává szélesedett, és ezzel utamat elzárta. Ezután egy meredek partoldalt kellett bevennem, majd egy sűrű bozóton átjutnom, mielőtt egy keskeny ösvényt találva a faluhoz vezető utat elértem. Végre civilizáció, gondoltam magamban, és megemeltem lépéseim ütemét hogy behozzam az elveszett időt.

A körhinta, kiskorom dédelgetett álma, ez időben már látókörömbe került, és a vágyam, hogy mielőbb elfoglaljam a láncon függő karszékek egyikét már csaknem elviselhetetlenné fokozódott.

Néhány perccel később elértem a hinta körül összegyűlt, dulakodó emberkoszorút, sőt ennek része is lettem.

A tömeg őrjöngött; a jelenlévők lökdöstek, rugdostak és fenyegettek de mindennek ellenére néhány perc múlva már a hinta ülőkéi egyikének megvásott deszkafelületén ülten. Kifizettem belépőmet, bekapcsoltam a biztonsági láncot, és páratlan izgatottsággal vártam, hogy függőparipám körútjára induljon. Ez egy enyhe zökkenés után meg is történt a körülöttünk ácsorgók buzdító rajongása kíséretében.

Menetünk egyre felgyorsult, Már néhány méter után elvesztettük a földet a talpunk alatt. Egy láthatatlan erő hajított bennünket egyidejűleg kifelé és felfelé is, hasonlóan Dávid kövéhez, melyet Góliát elleni küzdelmében parittyájában használt. Remélhetően állják a láncok a sarat gondoltam magamban. Ugyanezt gondolhatták a körülöttünk várakozók is, akik folyamatosan hátrébb léptek, hogy elkerüljék a mindenkor fenyegető összeütközést.

Mennyei kép volt ez és élvezet mindenki számára; az enyémre is.

A helyzet viszont gyorsan megváltozott. Néhány felpördült utastársnak sikerült az előtte függő ülőkét elérnie, és ezt előre vagy oldalra taszítania, a benne ülő utassal együtt Az elvadultan tántorgó székek hihetetlen összevisszaságot keltettek. Az utasok visítottak, sírtak, jajgattak, magam se voltam kivétel. Minden beavatkozási lehetőség kizártnak látszott.

És ahogy a sors ezen a napon megkívánta, magam is kaptam egy marciális erővel áldott utast a hátam mögött, aki láthatóan élvezte ahogy én egy eltévedt akrobatára emlékeztetve, a levegőben témolyogtam előre, majd hátra, aztán fejjel lefelé. Ez a kényszergyakorlat iszonyú rosszullétet keltett bennem, a gyomromat úgy éreztem, mintha egy elefánt tombolt volna benne. Az összes rendelkezésemre álló erőt felhasználtam annak megakadályozására, hogy a fantasztikus ünnepi ebéd még meg nem emésztett maradványai az emésztőrendszeremet a bennünket körülvevő, ünnepi ruhába öltözött társaság irányába elhagyja.

Miután a szörnyű átok csillapodni kezdett, és a körülöttünk állók szemmagasságába kerültünk, jött, ahogy jönni kellett. Erőteljes erőfeszítéseim ellenére is a természet győzött az akaratom felett; sajnálom. Felmérhetetlen kár okozója lettem a bájos arcok és a gyönyörű ünnepi ruhák tengerében.

Hetven évvel a történtek után még mindig egy mély szégyenérzet tör rám, ha az esetre gondolok. Az elszenvedőkhöz utólag is őszinte bocsánatkéréssel fordulok.

Czinki László

2017.06.02

Veri kommt zu Besuch

 

Daß sie wiederkommen würde war zu erwarten, denn sie kündigte dies bei ihrer Abreise vor etwa zwei Monaten bereits an; sie nannte dafür sogar ein Datum.

Ihre Absicht wohl, nicht aber den Zeitpunkt für ihre Wiederkehr haben wir uns gemerkt. Wir zweifelten an ihrer Zuverlässigkeit, den Grund hierfür lieferde sie mit der wiederholten Verzögerung ihrer Abreise.

Wir hörten lange nichts mehr von ihr. Eines Tages jedoch vertraute sie unserem Anrufbeantworter, daß sie bald kommen würde. Näheres konnten wir nicht erfahren, da ihre, uns bekannte Telefonnummer sich als bereits gelöscht herausstellte. Damit ersparte sie uns zwar ein teueres Auslandsgespräch, doch nicht das Rätselraten darüber wann sie eigentlich wiederkäme.

Wenige Tage danach klingelte erneut das Telefon. Eine sympatische Männerstimme berichtete, dass er mit einer liebenswerten, zierlichen Dame unterwegs sei zu uns und legte daraufhin den Hörer auf.

Diese Dame konnte nur Veri sein, davon waren wir überzeugt und wussten somit auch schon etwa wann die Beiden bei uns sein würden; sie hatten etwa 200 Kilometer zu überwinden.

Unsere Berechnung stimmte auf die Minute, genau zur errechneten Zeit hielt ihr Auto vor unserer Haustür. Der zum tiefen Bassbereich zählende Sound des noch laufenden Motors verrät uns, daß das Gefährt kein gewöhnliches Fahrzeug war.

Und so war es auch. Es handelte sich dabei um einen Sportwagen der Kategorie understatement; eher klein, doch mit etlichen Pferdestärken unter seiner deutlich gewölbten Motorhaube. Die geballte Kraft des Motors belegte selbst schon viel Platz im Auto, doch wurde dies von Veris Habseligkeiten noch übertroffen, denn Veri reiste immer schon mit reichlich Gepäck.

Das verdecklose Gefährt sah auf den ersten Blick wie ein kleingeratener Gemischtwarenladen aus. Auch in der kleinsten Lücke steckte noch irgend ein Gegenstand, sogar im Fußraum der Beiden und unter dem Gesäß der beifahrenden Veri.

Als wir zur Begrüßung das Auto erreichten, waren unsere Überaschungsgäste immer noch damit beschäftigt sich aus der vollgestopften Stahlkarosse zu befreien.

Sie, kleinwüchsig und sichtlich abgemagert gegenüber ihrem Zustand von vor einigen Wochen. Ihr, sonst so hübsches Dekollete, war mit mehreren Stofflagen zur Harmlosigkeit verhüllt, wohl zur Abwehr von, bei Cabrios unvermeidbar auftretenden Fahrtwinden.

Er, Hans der neue Chef, wie er von Veri vorgestellt wurde, war groß und rundlich, also etwa das Gegenteil von ihr. Er verkörperte perfekt den modernen Obelix und war mit einer schelmischen Lächeln begnadet. Sogar bei dem, als reichlich akrobatisch erscheinenden Ausstieg aus dem Auto schmunzelte er, als ob er gerade von einem erfolgreichen Feldzug gegen die lästigen Römer zurückgekehrt wäre.

Statt dem römischen Schlachtfeld hätten die Beiden auch von einer Zirkusvorführung hätten kommen können, in der er sie, mal in der einen, mal in der anderen Jackentasche hätte verschwinden lassen können.

Wie auch immer, er war ein wirklicher Künstler. Wie sonst hätte er sich mit seinem gut zwei Zentner Lebendgewicht in den, für seinen Körperumfang reichlich unterdimensionierten und mit Veri und den gemeinsamen Habseligkeiten zugestellten Sportwagen zwängen können?

Die wahre Pracht ihrer Unternehmung entfaltete sich aber erst, als sie das Kunststück vollbracht haben das Auto zu verlassen und auch der Kofferraum aufgeklappt war. Kartons, Koffer sowie unzählige, randvoll vollgestopfte Plastiktüten kamen zum Vorschein mit scheint’s lebenswichtigen Utensilien für Veri, dazu niedliche, jedoch höchst entbehrliche Geschenke für uns und für unsere Nachbarn. Weiterhin wurden auch noch bis zu drei Beautycase mit unbekanntem Inhalt von den letzten mittsommerlichen Sonnenstrahlen beschienen. Auch Schuhe und Kleider für alle Gelegenheiten und Wetterlagen gab es im abendlichen Angebot.

Als alles ausgeladen und im Gästehaus verstaut war und der Begrüßungstrunk anfing seine Wirkung zu entfalten, erreichte der Zeiger der Küchenuhr bereits die Mitternachtsmarke. Es war also höchste Zeit das kuschelige Bett aufzusuchen, doch Hans schickte sich an sich für die Rückfahrt zu verabschieden; er habe in seinem Büro in Wien noch zu tun und danach einen Termin in Prag und später in Bratislava, aber anschließend, so gegen Abend würde er wieder hier sein.

Veri, wir gratulieren zu deinem neuen Chef, er ist super.

 

Czinki László

2017.06.02

 

Teri néni

 

Teri néni társaságában mindig Jevtusenkó „Anyáink lassan elmennek” költeménye jut eszembe. Egy másik mű aligha idézi fel hitelesebben azt az elkerülhetetlen sorsot, amely mindannyiunkra egyaránt vár, amely mindenki számára egyaránt misztikus. Ez nem más, mint a folytatólagos, majd végleges búcsú a megszokott világtól. Gyakran nemcsak egy szeretett lény lép ki életünkből, vagy egy szék, egy ház lesz üres, hanem elvész az a világ is, amelyiknek ivadéka volt a távozó , amelyben élt, dolgozott, szenvedett, örült vagy csalódott hosszú évtizedeken át. Aztán behantolták mindörökre és vele együtt korszakát is.

Így történt ez nagyszüleinkkel, szüleinkkel, és ez a sors vár Teri nénénkre is; az utolsóra a kilenc kerülői testvér közül. Ő, egy hajdan gyönyörű teremtés, ül ma velem szemben összeroskadva, sötét fejkendővel takart fejjel, mély ráncokkal rajzolt arccal a kedvenc helyén, kandallónk padkáján. Tehát „kandallózik”, mint ahogy e tevékenységet említeni szokta, és mesél régi időkről, vetésről, aratásról, favágásról, állatokról, búcsúkról, lakodalmakról, temetkezésekről, de sorscsapásokról is, mint egy hosszú és kemény élet természetszerű kísérőiről. Elégedettsége, a csalódások és küzdelmek tömkelege ellenére is, mérhetetlen. Csak egyetlen kívánságot ismerek tőle, mégpedig azt, hogy még néhányszor cseresznyét szemezhessen kertünkben kedvenc cseresznyefájáról.

Emlékezőképessége, a kilencvennél is több életéve ellenére is, kitűnő. Az agya vetélkedik egy busás enciklopédiával; még apró részletekre is emlékszik. Rendkívüli hálával tartozom neki a családunk körüli történések elmeséléséért, amelyeket mindenkor jól érthető és izgalmas hangnemben adott elő.

Egy alkalommal a következőkről beszélt higgadtan és tapintatos szenvedéllyel:

„Papa (Pál nagyapa) Szigeten (Gelseszigeten) született majd Szerdahelyre (Magyarszerdahelyre) került (házasodott). Zsuzsi néni (Papa első lánya) is Szerdahelyen született. Hegedüs Papa (Picipapa, Pál nagypapa apósa) vásárolta meg Kacorlakot, egy leromlott nemesi házat nagy kerttel, sok gyümölcsfával, földdel. A talaj nagyon homokos volt, ezért gyakran elvitte a szél. Az élet nehéz volt ott még az utódoknak is; ők még sokáig jártak tűzifáért Kerülőre (Újudvar-Kerülőre, az új lakhelyünkre).

Hegedüs papa beszélt betyárokról is (Likas Pista, Savanyú Jóska, Csehi Miska, Harmat Rozi), ők a hercegerdőben (is) tanyáztak. Papának egyszer el kellett mennie Bakónakra (Nagybakónakra); oda vittek egy lányt. A zsiványok (betyárok) feltartóztatták őket, és el akarták venni a lovaikat a kereszt (a később felállított kerülői kereszt) közelében. Kemény tél és sötét volt; szalmacsutakokat gyújtottak meg, hogy hazataláljanak.

A zsiványok vas megyében lovakat loptak (négyet) ezüst patkókkal. Csibitben (erdőterület a mostani TV- torony alatt) lelőtték a lovakat és leszedték patkóikat. A lovak csontjait később is meg lehetett találni ott. A zsiványok csak gazdagokat károsítottak, szegényeket nem, hiszen ezeknek nem volt semmijük. Egy alkalommal két öreghez szállásoltak be Bocskán; ellátták őket mindennel, még tűzifával is.

Gózon földesúr (Újudvar – Morgánpusztán) csak lovagolt és eladósodott. El kellett adnia Kerülőt (ahova családunk költözött), aztán Csibitet (részben családunké lett) és Kamarálist is (a Szijjártó család vette meg).

Édesapád (Ferenc) és Margit nénéd gyalog mentek át Kacorlakról Kerülőre az átköltözés (1924) alkalmával, ahol a ház és az istálló már állt. 1924-ben konyhát építettek, aztán ólakat, pincét.

Papa már 1929-ben vissza tudta fizetni a Kerülő megvásárlására felvett bankhitelt, és ennek hálatételeként vonattal egy egyhetes zarándokútra kelt Rómába 1931-ben. Ott a Szent Kereszt Templom minden lépcsőfokán elmondott egy hálaimát a rózsafüzérből.

1932 őszén érkezett meg az ugyanúgy hálanyilvánításként készíttetett családi kereszt Kerülőre. Egy fuvaros hozta Keszthelyről; Monika nénédéknél aludtak Kiskomáromban (Zalakomárban).

1933-ban búzaaratáskor, három héttel az újudvari búcsú előtt, a gelsei kanonok, Kreizner Dezső és a bakónaki pap szentelték fel a keresztet. Összejött a rokonság Szigetről, Sárszegből (Zalasárszegről Julcsa néni) és máshonnan is. Margit nénéd éppen kórházban volt. Posta Vera néni (régi aratónk) főzött. Az ebéd a magtárban volt, ami előtte ki lett pucolva. Voltak vagy ötvenen, hatvanan; Zsuzsi nénédék is jöttek, aztán Bakónakról Gálék, Salamonék és mások is. A kereszt az Antal nevet kapta.”

Teri néném sok boldog évet kívánok még és szívből köszönöm, hogy meséivel közelebbre hozott családunk történetéhez.