Nostalgie Ferien Bauernhof Czinki

Romantischer Ferien Bauernhof im Landschaftspark Pannonhát, Nähe Plattensee, West-Ungarn

Ortrun und László Czinki, H 8756 Kisrécse Kendli (Sándormajor) Ungarn
Tel.: 0036 93 371 471; 0036 20 553 8012; e-mail: czinki@ferienhofczinki.hu; Facebook

Ein Bauernhof für ganz tolle Ferien auf einem der schönsten Ferienhöfe in Europa

Seit 1997 mehrere tausend zufriedene und meist wiederkehrende Familien und Gäste

Lászlós Texte

 

Czinki László

2017.02.09

Der Bergmann kam wieder

 

Vater habe ich meist nur Sonntags gesehen. Sonst hat er auf den Feldern gearbeitet, oder er „polierte” die Fußböden der Bürokratietempel in Palin oder Kanizsa. An den Sonntagen jedoch durfte ich seine Gesellschaft reichlich auskosten. Vormittags gingen wir zusammen in die Kirche und gegen 12 Uhr von dort zurück, so etwa vier Kilometer in jede Richtung. Auf dem Rückweg beeilten wir uns nicht mehr, so gab es reichlich Zeit für Gespräche; doch wir verstanden uns auch ohne Worte. Vater erzählte viel von der Natur, kannte fast jeden Obstbaum unterwegs, denn viele von ihnen hat er selbst veredelt; er war Meister auch in dieser Zunft. Er war beliebt, hatte für jeden ein gutes Wort, auch deshalb wurde er sehr geschätzt.

Nach dem Mittagessen beäugten wir die aufsprießende Saat auf den Feldern und gingen weiter in den Wald, im Frühjahr um Maiglöckchen zu pflücken für Mutter und im Sommer sammelten wir Pilze für den Kochtopf. Regelmäßig besuchten wir auch meinen Lieblingsort an der Goldbachquelle.

Dies war ein wunderschöner Ort im Schoß einer tiefen Schlucht. Kristallklares Wasser strömte aus einer runden Öffnung am Fuße des Hanges und floß weiter in ein mit Vergissmeinnicht übersätes, von herumhüpfenden, quakenden Fröschen besiedeltes, von wild durcheinander flatternden Vögeln und vielen sonstigen kleinen Kreaturen bevölkertes sumpfiges Gelände. Dieser war einer der seltenen Orte der Ewigkeit, die Geschichte von Jahrhunderten türmte sich hier auf.

Großvater warnte uns Kinder immer wieder, daß wir auf keinen Fall diesen Todesgrund betreten dürften, sonst versänken wir und keiner könnte uns mehr rettten. Auch er selbst erlebte schon einmal einen, für ihn heute noch als Alptraum erscheinenden, Fall; lediglich ein Weidenzweig, den er noch im letzten Moment erreichen konnte, rettete ihm das Leben.

Trotz Großvaters Mahnungen mochte ich es sehr hier zu Verweilen; dieser Ort verzauberte mich buchstäblich. Mit Genuss schlürfte ich das glasklare Wasser der Quelle und bewunderte die Drehbewegungen von Vaters, aus einfachen Weidenästen mit dem Taschenmesser gefertigten, Wasserrad. Stunden hätte ich hier verbringen können, wenn Vater nicht hätte nach Hause eilen müssen zu unseren Tieren.

Aber auch dieses Erlebnis übertraf der unvergeßliche, einmalige Zauber der Quelle. Während das sprudelnde Quellwasser sich zu einem bedächtig fließenden Bächlein wandelte, Wurden kleine glitzernde gelbe Plättchen wurden sichtbar auf der Sohle des schmalen Wasserstromes; Gold, sagte Vater. Vor Jahren war ein Bergmann hier gewesen, auch der bezeugte, daß die Teilchen pures Gold seien. Der Bergmann versprach zurückzukommen, doch dies geschah bis heute nicht, so Vater.

Ich nahm mir damals vor den Schatz selbst zu heben, wenn ich groß bin und der Bergmann noch nicht wiedergekommen sein sollte, und das Gold unter den Armen zu verteilen, denn von denen gab es viele in unserer Gegend.

Als ich aber als Erwachsener wiederkam, erwartete mich lediglich ein, aus einem verrosteten Eisenrohr rrieselndes Rinnsal; von den glitzernden Teilchen gab es keine Spur mehr. Auch der geheimnisvolle Sumpf war verschwunden, mit ihm auch die hüpfenden, schleichenden und in der Luft turnenden Kreaturen. An Stelle des Paradieses kündigten seine zerfurchten Überreste, zusammen mit künstlichen Dämmen und einer zusammengepfuschten Steinbrockenwand an, daß der Bergmann wiedergekommen war.

A bányász visszatér

 

Apát többnyire csak vasárnap láttam, máskor a földeken dolgozott, vagy a hivatalok, a bürokrácia templomainak padlóját taposta Palinban, vagy Kanizsán. Vasárnap viszont bőven élvezhettem társaságát. Délelőtt együtt mentünk templomba, és onnan vissza dél körül úgy négy kilométer hosszan mindkét irányban. Hazafelé már nem siettünk, így bőven jutott alkalom társalgásra, de szó nélkül is megértettük egymást. Sokat mesélt a természetről, ismert majdnem minden gyümölcsfát útközben, hiszen sokakat közülük maga nemesített, mert ennek is mestere volt ő a környéken. Mindenki szerette, és mindenki számára tartogatott egy jó szót tarsolyában; ezért is becsülték.

Ebéd után többnyire a serkenő vetéseket szemléltük a mezőn, vagy tovább mentünk az erdőbe, tavasszal gyöngyvirágot szedni anyának, nyáron pedig gombát kerestünk a fazékba. Meg hát az én kedvenc helyemnek, az aranyforrásnál is tiszteletünket tettük minden alkalommal.

Gyönyörű hely volt ez, egy mély szurdok öblében. Kristálytiszta víz ömlött egy kerek nyílásból a hegyoldal talpán és folyt tovább egy nefelejccsel borított, ugráló és brekegő békákkal, repkedő madarakkal és más apró lényekkel benépesült mocsaras területre. Az örökkévalóság egyik ritka helyszíne volt ez, évszázadok története halmozódott itt fel. Nagyapám többször is intett bennünket gyerekeket, nehogy véletlenül is rálépjünk erre az ingoványos halálföldre, mert ott menthetetlenül elsüllyedünk. Maga is megélt egyszer egy, számára még mindig rémálomnak tűnő esetet, csupán egy zsenge fűzfaág, amelyet az utolsó pillanatban még sikerült elérnie, mentette meg életét.

Mindennek tudtában is szerettem ott lenni. Ez a hely valahogy különös varázzsal hatott rám. Élvezettel szürcsöltem a forrás markomba gyűjtött kristálytiszta vízéből, és megbámultam apám, néhány bicskavágással egy egyszerű fűzfaágból készített vízkerekének forgását. Órák sokaságát is el tudtam volna tölteni itt, ha apának nem kellett volna mindig hazasietnie az állatokhoz.

De ezt az élményt is felülmúlta a forrás egyedülálló felejthetetlen csodálatossága. Miközben a hempergő forrásvíz egy higgadt patakocskává szelídült apró, villogó, sárga szemcsék váltak láthatóvá a keskeny vízfolyás medrének fenekén; arany mondta apám. Évekkel ezelőtt járt itt egy bányász, ő is vallotta, hogy a részecskék színaranyból lennének. A bányász megígérte, hogy visszajön, de ez máig még nem történt meg, így apám.

Én akkor megfogadtam magamnak, hogy ha a bányász nem jön el, én magam bányászom ki a kincset, ha nagy leszek és szétosztom a szegények között, mert ezekből jócskán van a környéken. De amire felnőttem, és visszajöttem, már csak egy rozsdás vascsőből csordogáló vízfolyás fogadott, a csillogó szemcséknek nyoma sem volt már. A rejtélyes mocsár is eltűnt meg az a sok színes, az avarban csúszó – mászó és levegőben tornászó lény is. Helyette a volt paradicsom siralmas maradékai, hozzá mesterséges gátak és egy összetákolt kőfal jelezték, hogy a bányász visszatért.